Tényleg foghatja Putyin Orbánt? – teszi fel az egyre többeket foglalkoztató kérdést a Gulyáságyú Médiának írt esszéjében Papp József, a közgazdaságtudomány kandidátusa, aki negyven évig oktatott a Közgazdaságtudományi Egyetemen.
Vendégszerzőnk arra a nem kis feladatra vállalkozik, hogy legalább részben megfejti, mi állhat Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin magyar szempontból logikátlannak mutatkozó kapcsolata között, illetve, hogy mely tények alapján kell illogikusnak tekintenünk azt. Ehhez saját elgondolásain túl többeket is „segítségül hív”, többek között Béndek Pétert, Győrffy Dórát és még Puzsér Róbertet is.
„A tartótiszt nem az ügynök barátja” – ezt az állítást Puzsér Róbert januárban megjelent cikkében olvastam. Azóta nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valami efféle alárendeltségi viszony tényleg meghatározó szerepet játszhat Orbán Viktor döntéseiben. Puzsér szerint
„a magyar történelem példák tömegét termelte ki arra, hogy a hitszegés gazembersége korlátlanul fokozható: Gyurcsány Ferenc trükkjeinek százaira, főkönyvhamisítására és rendőrattakjára Orbán Viktor Magyarország ezeréves nyugati orientációjának eltérítésével, a magyarság ruszofíliára való érzelmi áthangolásával, szövetségeseinek csalárd elárulásával és a keleti despota háborús érdekeinek kiszolgálásával licitál.”
Vajon miért történhet meg mindez? Igaza van-e Gyurcsánynak, aki a minap a parlamentben azt firtatta, hogy egy miniszterelnök akkor tesz ilyen, népének érdekeivel tökéletesen ellentétes lépéseket, ha valóban „Oroszország ügynöke”?
Vajon tényleg „foghatja-e” Vlagyimir Putyin Orbánt? Valóban ezt mutatja-e, hogy sorozatban Putyin érdekeinek megfelelő döntéseket hoz, amivel kiváltja nem csak a nyugati világ, de régiós partnereink megvetésétét is?
Szentpétervár, 2009.
Szele Tamás Oroszország-szakértő tavaly áprilisban megjelent, „Egy réges-régi táska pénz meséje” című írásában orosz ellenzéki forrásokra hivatkozva írja, hogy Orbán Putyin-barátsága a 2009-es szentpétervári látogatásakor kezdődhetett, amikor az Egységes Oroszország Párt kongresszusára érkező, miniszterelnökségre készülő Orbánt szerinte szembesíthették azzal, hogy Putyin birtokában lehetnek bizonyos 1994-ben készült videók, amelyeken a későbbi kormányfő orosz maffiózók által kompromittálódott. Amennyiben ez tényleg így történt, az valóban magyarázhatja azt, miért tudta Putyin – amennyiben valóban beszervezte – ügynökévé tenni Orbánt.
Ha ezen elméleteknek van bármilyen alapja, a 2010-es választásokat döntő mértékben befolyásolta volna, ha kitudódnak.
Hogy valóban így történtek-e a dolgok, azt persze nem tudhatjuk, ám átélve azt a korszakot, a ’90-es éveket mindez nagyon is életszerű. Utólag egyértelmű, hogy a rendszerváltás azért siklott ki és torkollhatott Orbán totális rendszerébe, mert nem sikerült a liberális demokrácia legfontosabb pillérét – a jog uralmát (rule of law) – lerakni.
A politikusok akkor is a törvények felett álltak, büntetés nélkül üzletelhettek, akár még bűnözőkkel is. Nem tudatosult, hogy ez mekkora nemzetbiztonsági kockázat. A titkosszolgálatok nem derítették fel a politikusok üzelmeit, vagy ha igen, akkor ennek nem lettek következményei. (Érdemes ezzel kapcsolatban elolvasni a Szabad Európa háromrészes riportját a pártfinanszírozásról.)
Az Antall-kormány ehhez kevés volt, nem kapott segítséget a másik rendszerváltó párttól, az SZDSZ-től, sőt, a szabaddemokraták 1994-es koalícióba lépése a szocialistákkal szentesítette azoknak a struktúráknak a tovább élését, amelyek lehetetlenné tették a rule of law megvalósulását. Ha a jog uralma érvényesült volna, akkor Orbán sem 1998-ban, sem pedig 2010-ben nem lehetett volna miniszterelnök, de Gyurcsány sem. Erről részletesen írtam a Válasz Online-on három éve megjelent cikkemben. Orbán tehát joggal vélhette úgy, hogy nem lesz következménye annak, ha bűnözőkkel üzletel.
Ami azonban a beszervezéshez elvben elég is lehetett, az nem magyarázza meg azt, hogy a negyedik kétharmad után miért kell még mindig úgy viselkedni, mintha Putyin érdekeit kellene kiszolgálni. A közel harminc évvel ezelőtti események nyilvánosságra kerülése – ha tényleg megtörténtek – ugyanis egyáltalán nem rengetné meg Orbán hatalmát.
Irracionális elemek
Arra, hogy Orbán ma Putyin ügynöke lenne, a látszat ellenére nincs bizonyíték, ezért, bármilyen csábító is a puzséri metafora, a továbbiakban a Madlovics-Magyar szerzőpáros által leírt „partónus-kliens” rendszert használjuk annak érdekében, hogy magyarázatot találjunk arra, miért van olyan sok irracionális – Magyarország érdekeivel nem indokolható – elem az oroszokkal fenntartott gazdasági kapcsolatokban. (A patrónus-kliens viszonyba persze beleférhet egy tartótiszt-ügynök kapcsolat is, a kettő nem zárja ki egymást.)
A szerzőpáros szerint Orbán „a medve kliense” és erre a kapcsolatra az a jellemző, hogy az Oroszországgal kialakított viszony nem egyenlő felek együttműködésén alapul, annak ellenére, hogy a magyar miniszterelnök nagy reményekkel kezdett hozzá az oroszokkal folytatott kereskedelem gyors kibővítéséhez.
A hvg.hu felidézi Orbánnak egy 2015-ös, nagykövetek előtt tartott előadását, amelyben a miniszterelnök arról beszélt, mennyire kívánatosnak tartja az oroszokkal való intenzívebb üzletelést:
„közelebb kell menni a realitásokhoz, nem általában kell dörzsöltnek lennünk. Nem értelmiségi dörzsöltségre, hanem kereskedői dörzsöltségre lenne szükségünk, és ez két külön dolog".
A medve kliense vs. a balkáni lótolvaj
Ám lehet, hogy ez a Sárközy Tamás által balkáni lótolvaj mentalitásnak nevezett dörzsöltség is kevés volt ahhoz, hogy ne érvényesüljön a kliensi alárendeltség: Magyarország, amelynek energiafelhasználásában az EU-n belül a legmagasabb a gáz aránya és legnagyobb a függése az orosz gáztól, szinte semmit sem tesz azért, hogy ez a helyzet megváltozzon, szemben a többi tagországgal, amelyek mindent elkövetnek, hogy ezt a függést negligálják.
A G7 cikke szerint az európai erőfeszítések az oroszoktól történő leválásra olyannyira sikeresek, hogy míg
„korábban a teljes európai behozatal közel fele érkezett tőlük, mostanra tíz százalék körülire esett a részesedésük”.
Németország, amely gázfelhasználásának 55%-át 2021-ben még Oroszországból importálta, mára gyakorlatilag független lett ettől a relációtól.
Ennek fényében különösen szembetűnő, hogy Magyarország – egyedüli uniós országként – nagy tételben és egyre magasabb áron vásárol gázt Oroszországtól. Ezt a G7 egy másik cikkéből tudjuk:
„a trendek alapján úgy tűnik, hogy minél drágábban kapjuk a gázt, annál többet veszünk… Magyarország esetében inkább az oroszok kedve szerint alakul a leszállított mennyiség, és ezért jön a drágább hónapokban több, az olcsóbbakban kevesebb gáz.”
Ha valóban késleltetve követi le az oroszok által meghatározott gázár az egyre csak eső tőzsdei árakat, akkor Orbán vajon miért prognosztizálta mégis a karácsonyi sajtótájékoztatóján azt, hogy 2023-ra akár meg is háromszorozódhat Magyarország energiaszámlája 2021-hez képest, hétmilliárd euróról 20 milliárdra? Ez lényegében beismerése annak, hogy Magyarország kénytelen hosszabb távon is a legmagasabb ár megfizetésével hozzájárulni Putyin háborújához. Az elmaradó európai megrendelések fényében ugyanis egyre fontosabb válik Putyinnak, hogy van egy uniós ország, amely fittyet hányva a szankciókra, nem csökkenti radikálisan vásárlásait.
Mára Magyarország az orosz gáz legnagyobb felhasználójává vált Európában! Megintcsak a G7 szerint hasonló a helyzet hazánk olajbehozatalával kapcsolatban is:
„Magyarország másfélszeresére növelte az orosz kőolaj importját az elmúlt évben, miközben Európa hatodával csökkentette.”
Orbán prognózisa az energiaszámla brutális megnövekedéséről egyben beismerése annak is, hogy a kormányfőt döntéseiben nem Magyarország érdekei befolyásolják, hiszen akkor minden tőle telhetőt megtenne azért, hogy az orosz kitettséget csökkentse.
Pedig pusztán az épületek energiahatékonyságának növelésével a teljes orosz energiafüggőség kiváltható lenne! De gyakorlatilag semmi sem történt ebben az irányban sem. Itt lehet érezni igazán, hogy az oroszokkal való üzletelés Orbán „dörzsöltsége” ellenére nem egyenrangú felek együttműködésén alapul.
Ez összefüggésben lehet a rezsicsökkentés csodafegyverével (ami most éppen visszafelé szándékozik elsülni). Orbán talán mégsem volt elég dörzsölt ahhoz, és túl messzire ment azzal, hogy a rezsicsökkentés bevezetése után egy ideig az orosz gáz egy részét a csökkentett ár alatt kapta Magyarország és a hasznot a MET nevű cégen keresztül kivehették.
Ezek alapján egyáltalán nem alaptalan feltételezni azt sem, hogy az Orbán által prognosztizált gigantikus energiaszámla-növekedéshez az egyre nagyobb felháborodást kiváltó akkumulátorgyár-boom is hozzájárulhat. És ez is inkább Putyin érdekeit szolgálhatja, mintsem Magyarországét.
Győrffy Dóra igen alapos tanulmányából (Iparpolitika és akkumulátorgyártás Magyarországon és Svédországban, Közgazdasági Szemle, 2023/3.) tudjuk, hogy az akkumulátorgyártás környezetpusztító és energiafaló, semmilyen komparatív előny nem származik abból, ha ilyen üzemek települnek az országba. Ellenben hatalmas mennyiségű pótlólagos keresletet teremtenek az áram iránt, amelynek előállításához az orosz energiahordozók (gáz és nukleáris fűtőanyag) hosszú távon is – a függőséget csökkentő intézkedések hiányában – nélkülözhetetlenek lesznek. Nemhogy csökkenne a kiszolgáltatottságunk, még nőni is fog!
Győrffy Dóra az akkumulátorgyárak erőltetett ütemű fejlesztése kapcsán a „vas és acél országa” voluntarista gyakorlatát idézi fel. A párhuzam nagyon is találó, akárcsak a patrónus és kliens metafora.
Orbán – tettei és döntései alapján – mintha valóban Putyin klienseként kettős feladatot hajtana végre: egyfelől az EU és a NATO tagjaként bomlasztja e két szervezetet. Másfelől pedig hosszú távon piacot biztosít az orosz energiahordozóknak, ha kell, pont olyan voluntarista módon, ahogy Rákosi kiszolgálta Sztálin érdekeit.
Most került nyilvánosságra, hogy a Debrecenben létesülő gyár a 120 milliárd forintnyi, az infrastruktúra kiépítését szolgáló támogatás mellett további 320 milliárd forint támogatásban részesül, az elektromos hálózat szükséges fejlesztésére pedig újabb 115 milliárd forintot kell költeni, miközben nincs pénz arra, hogy a napelemek által termelt áramot a hálózat be tudja fogadni.
A voluntarizmus Csomolungmája
A G7 számításai szerint eddig, amennyiben a debreceni beruházás is megvalósul, az adófizetőknek 67 millió forintjába kerül az, hogy egy új akkumulátorgyári munkahely létesüljön Magyarországon. Mi ez, ha nem a voluntarizmus Csomolungmája!
Első tudományos publikációmban (Ipari struktúraváltás és városdifferenciálódás, Közgazdasági Szemle, 1986/11.) – éppen abban a folyóiratban, ahol Győrffy Dórának az elhibázott iparpolitikára figyelmeztető tanulmánya is megjelent – éppen azt mutattam ki a „szocialista városok”, (a „piszkos tizenkettő”) statisztikailag hozzáférhető struktúráinak összehasonlító elemzésén keresztül, hogy az ötvenes években folytatott, az ország adottságait semmibe vevő nehéziparosítás mennyire – még a nyolcvanas években is igen erőteljesen érzékelhetően – eltorzította a természetes magyar városfejlődés folyamatát.
Félő, hogy az akkumulátorgyártó kapacitás erőszakos kiépítése hasonló, ma még beláthatatlan mélységű „tájsebet” ejt majd az érintett településeken és környezetükön. Hetven évvel ezelőtt az itt állomásozó szovjet csapatok biztosították azt, hogy Moszkva érdekei szerint „fejlődjön” a magyar gazdaság. Most ilyen kényszer nincs. De akkor vajon miért ismétlődik mégis a történelem?
A látszat mindenképpen az, hogy Orbán az első feladatot eminensen teljesíti. E sorok írása közben „élvezhetjük” azt a visszataszító színjátékot, hogy bár Orbán támogatja Svédország és Finnország felvételét a NATO-ba, de „a párton belül ezt sokan ellenzik”, mert a két ország
„politikusai az elmúlt években többször is durván, sokszor közönségesen sértegették Magyarországot, ehhez képest most szívességet kérnek.”
Oroszország nem szeretné, ha egy újabb szomszédos állam és az azzal határos másik ország NATO-tag lenne. A NATO-nak és így tagországainak – nekünk is – az az érdekünk, hogy a felvétel minél hamarabb megtörténjen, mert ezzel a szövetség erősebbé, kompaktabbá és ütőképesebbé válna. Orbán szabotázsakciói azonban egyre inkább szemet szúrnak, olyannyira, hogy az EU-nál és a NATO-nál is kezd kitelni a becsület, egyre többen örülnének egy HUXIT-nak.
Putyinnak azonban nem érdeke, hogy Magyarország kilépjen az EU-ból, ezért a HUXIT lebegtetése inkább csak arra felkészítés, hogy Magyarországot megfoszthatják jogaitól az EU-ban. Ha Putyin valóban sakkban tartja, akkor Orbánnak el kell menni a falig: én mindent megpróbáltam, hogy az érdekeidet képviseljem, de besokalltak és kiraktak a pálya szélére. Ebben az esetben a patrónus megértő lesz, mivel a kliens másik feladatának teljesítése egyre fontosabbá válik majd a háború folytathatósága érdekében.
Magyarország igazi tragédiája – ahogy Béndek Péter „Az ellenzéki szellemtelenség annotációja” című fejbekólintó cikkében kifejti – , hogy nincs olyan erő az ellenzéki oldalon, aki ebben a helyzetben igazi alternatívát tudna nyújtani.
Veszélyes spirál a sufniból
Éppen akkor, amikor a gazdaságot Orbán – akár magát Putyin dörzsöltnek gondoló klienseként, akár igazi lókupeci önhittségből, saját szavai szerint a sufniból, végül is egyre megy – veszélyes spirálba kormányozta azzal, hogy az országra elviselhetetlen terhet jelentő energiaköltségeket egyre rosszabb kondíciójú hitelekből kell fedezni.
„Az, amit egy kormány még megtehet a hatalmával, mindig egy nép kritikus tömegének szemléletét és elvárásait (azaz a képességeit) tükrözi. Ez csak egy picit cizelláltabb megfogalmazása annak, hogy megérdemeljük az Orbán-rezsimet”
– vélekedik Béndek. Mindennek a fő oka az, hogy Magyarországon lejáratódott – igazából sohasem érvényesült – a liberalizmus eszméje (lásd a fentebb leírtakat a rule of law kapcsán) – teszem hozzá én. Egyetértek Béndekkel abban is, miszerint csak a csodában bízhatunk, esetleg abban, hogy külső erők ki fogják kényszeríteni a változást.
Akármi is kezdődik el majd utána, a legfontosabb feladat nem lehet más az új Magyarország számára, mint hogy a jog uralma maradéktalanul érvényesüljön. Igazi változás csak akkor lesz itt, ha a politikusok büntethetősége nem lesz többé tabu.
A Szabadsajtó Klub című kétheti politikai háttérműsorunk friss adásában is vitáztunk arról, mi lehet az oka annak, hogy a miniszterelnök ésszerűtlenül kiszolgáltatja Oroszországnak Magyarországot.
A publicisztikai rovatunkban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a Gulyáságyú Média szerkesztőségének álláspontját. Vitatkozna a fenti tárcával? Vagy inspirálta az? Várjuk érvekkel alátámasztott véleménycikkét elérhetőségeinken.
Amennyiben szeretné, hogy több ilyen cikket jelentessünk meg, akkor kérjük, támogassa a Gulyáságyú Média működését, támogassa a még megmaradt magyar független, minőségi újságírást: http://donably.com/gulyasagyumedia
